Sziasztok!
Rengeteg minden történt velem, de úgy gondolom nem nagyon érdemelnek írást a jelenlegi helyzetben. De valamit mégis csak kell csöpögtetni a lelkes olvasóknak. Szóval belekezdek, aztán kiderül mi sül ki belőle.
Érdekes és egy tanulmányt mindenképp megérne az, hogy 3 kedves olvasó is reagált az előző bejegyzésemre. HÁROM. És miért pont arra? Előtte nyolc poszt született úgy, hogy bár olvasták, de reakció semmi. Félreértés ne essék nem panaszként írom csak meglepődtem, mert amikor tavaly ilyenkor arról volt szó, hogy egy ingyenes vacsorát lehet nyerni velem, akkor sem volt csak két versenyző, aki csatába szállt volna kommentekkel a társaságomért vacsoráért. :) Amúgy mindenki előtt le a kalappal, aki olvassa, amit írok. Hihetetlen visszajelzések, kérések, igények vannak, amiket persze nem értek, mert tényleg azt gondolom, hogy egy homokszem vagyok csak az élet sivatagában.
A bevezetés után úgy döntöttem, hogy a hétvégéről írok kicsit hosszabban. Győr adott otthont idén év végén a játékvezetők, immár hagyományos labdarúgó megmérettetésének, a 20 megye tornájának. Ez volt a hetedik alkalom. Mind a hét tornán részt vettem. Eddigi eredményeink: 5-1-1-1-2-14… Tavaly bizony kicsit leszerepeltünk, így idén az előrelépés nem lehetett kérdés. Mondjuk sokszor úgy érzem magam, ahogy egy brazil válogatott érezheti, hogy csak a győzelem az elfogadható…
Szombaton a csoportmérkőzések vasárnap pedig a helyosztók kerülnek megrendezésre. Mi szombat „hajnalban” indultunk fél hétkor a Népliget elöl. Hiába pakoltam be este mindent, így is öt órakor csörgött a telefonom. Nem zártam a szívembe emiatt. De most legalább időben érkeztem nem úgy, mint hat éve, amikor 12 órával előbb voltam a találkozási ponton. Ez a történet a mai napig témája a tornának, mert minden indulásnál valakinek „el kell” mesélnie.
Győr nincs közel, ha keveset alszik az ember és/vagy a busz legmagasabb sebessége a 96km/h az út során. Ez is csak akkor fordult elő, amikor két kamiont előztünk egyszerre. Egy lejtőn… Aztán odaértünk a szállásra és azt kell mondjam: Minden idők 20 megye szállása. A Danubius Hotel csoport (figyelem termék megjelenítés) győri tagja szolgált otthonunkul. Eddig kollégiumok voltak és 4-6 szobás ágyak, míg itt ketten voltunk egy szobában, ahol el is tévedhettem volna, de mint később majd kiderül szinte csak az ágyat használtam. Amit elmondhatok még, hogy „minden tévében volt szoba”. A téli szünetben sem maradtam barátok közt nélkül ( Ez ellentmondásos?), mert a szobatársam Berényi volt. Csapatunk egyik kapusa Tamás.
Első mérkőzés Szolnok ellen. Nagyon kell a jó kezdés és szerencsére egy gyors góllal nálunk az előny. Az 1:0 az gyilkos eredmény, főleg kispályán. És bár nem volt benne a mérkőzésben, de azért bennünk mindig van egy kapott gól. Most is ez történt. Aztán kaptam párat szokás szerint és már nem volt sok hátra. Fél perccel a vége előtt labdát szereztem és kiléptem két ember között (közben kaptam egy hatalmasat, de valahogy tovább mentem) a harmadik mellett elpasszoltam így 2:1 –ben voltunk a kapussal szemben és az eredmény is 2:1 lett. Ezt a földről sikerült csak néznem, mert elég nagy fájdalmat éreztem. Középkezdés után szerencsére vége lett a mérkőzésnek. Levéve a cipőt azonban az érzésnek szemmel látható nyoma lett hirtelen. Két „bokám” volt a jobb lábam külső részén…
Jöttek a csodakrémek és közeledett a Tolna elleni meccs is, ahol az ellenfél legjobbját kellett volna kivenni a játékból a Mester szándéka szerint. 5 perc melegítés után tudtam rendesen ráállni és még pár perc után „rendesen” mozogni. Aztán emberünket kivettem és még fölfele is hozzá tudtam tenni a játékhoz. A vége sima 5:0. Nagyon kellett a győzelem mert a csoportban kiegyenlített erőviszonyok uralkodtak. Nagy keresztbe verések alakultak ki. Rajtunk kívül két 3 pontos és két 1 pontos csapat volt vagyis még bárki továbbjuthatott volna az első két hely valamelyikén. Közben egyre nagyobb lábon kezdtem élni…
Borsod ellen egyszerű volt a képlet. Ha nyerünk biztosan csoport elsőként megyünk tovább. Így összeszedtem magam, bár ennél a melegítésnél minden tovább tartott. Egy gólpassz, majd egy gól következett, mely után tavalyhoz hasonlóan KIS TAMÁS fényképe került elő az alápólómról. Tomi soha nem feledünk és örökké szívünkben élsz! Tavaly elveszítettük és ez is nagyban hozzájárult a gyenge szereplésünkhöz. De idei eredményünkre Ő is büszkén nézhetett le… A végén volt még egy gólpassz illetve egy „gyenge” csel után a „bökő” itt még nem jött be. 6:1 biztos csoport győzelem, mehettünk (biceghettem) enni, ahol jeleztem a Mesternek, hogy az utolsó, tét nélküli meccset kihagyom.
https://www.youtube.com/watch?v=8smO4VS9134
45 mérkőzésen léptem zsinórban pályára a 20 megye tornákon. Pusztán a statisztika kedvéért nem akartam növelni ezt a számot. A nagy mumus, rivális Baranya volt az utolsó ellenfél tavalyhoz hasonlóan. Fordult a kocka abból a szempontból, hogy idén nekik kellett (volna) győzni ahhoz, hogy a legjobb 8 közé jussanak. 1:0-ra vezettek, de aztán felpörgött a csapat és 3 gólt rúgva sikerült a fordítás. 100%-os teljesítmény az első tornán már volt ilyen. Ott az egyenes kieséses szakasz első meccse jelentette a végállomást.
A szállodában aztán jött a napi programom folytatása a kenegetés egy kis jegeléssel megfűszerezve. Feküdtem az ágyban felpocolva a lábam így vártam az esti vacsorát. A sofőrünkben az is jó volt, hogy remek érzéke volt ahhoz, hogy a bejáratoktól legtávolabbi parkolóhelyet találja meg. Halkan jegyzem meg, ha a bejáratnál kirakja a társaságot és csak utána parkol le, akkor nem biztos, hogy nagyot hibázik… Mindegy úgy hiányzott nekem a „séta”, mint üveges tótnak a hanyatt esés. A vacsora késett egy kicsit, de nagyon jó volt. Itt került kiosztásra a játékvezetői magazin, amely egy oldalt a Farkas családnak szentelt. Megtiszteltetés, hogy milyen játékvezető(k) mellett szerepelhettem az újságban. Chilei kollégám pedig megkérdezte sokadikként az utóbbi napokban, hogy miért nem futballozok. Jól esnek a dicséretek, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mit mondtak volna ezek az emberek, amikor tényleg focista voltam még. Szabolcs megye asztalánál jó volt a hangulat, szóltak a mulatós nóták és a fiúk „át is érezték” a szöveget néhol. Egy sornál én is bekapcsolódtam: „A lábamon alig-alig állok” De velük ellentétben nálam nem az alkohol okozta ezt a gondot.
Reggelre javult valamit a helyzet, de tudtam, hogy ez csak tiszavirág életű lesz. Hiába a tapasz, a kenőcs meg mindenféle mágia. A házigazda Győr ellen 1:0-ra nyertük a negyeddöntőt. Ezen a meccsen is kaptam párat. Az a csoda történt, hogy ellenfelünkből kiállítottak. Nem is az a lényeg, hogy engem faultolt le, hanem hosszú évek óta faragnak minket és nem emlékszem még kiállításra. Egy barátom mondja mindig, hogy őt biztos nem faultolnák, mert nem tud focizni. Ez a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy nem torolják meg a játékvezetők a szabálytalanságokat. Ezen a mérkőzésen egyébként már nagy szurkoló táborunk volt, mert sokan voltak kíváncsiak ránk. Innen is köszönet nekik a biztatásért.
Vas megye és a tét már a finálé. Az új bokámat már nem érzem annyira és ez annak is köszönhető, hogy annyi helyen van már fájdalmam, hogy a sok inger illetve a hatalmas adrenalin miatt semmi nem számít már. Az eredményeinket látva a csapatok megijedtek tőlünk és mindenki sündisznóállásba rendezkedett be. Ez ellen nekünk pedig nem megy a foci csak a szenvedés. 0:0 lett a végeredmény így jöhettek a büntetők. A mérkőzés végére kicsit kikeltem magamból, mert elegem lett abból, hogy semmilyen védelmet nem kapok. Így jobbnak látták, ha nem rúgok hetest. Belőttük – kihagyták – kihagytuk – kihagyták és végül berúgtuk így az utolsót már le sem kellett rúgniuk. 2 év után újra a döntőben hét év alatt ötödször.
A másik elődöntőben Békés is büntetőkkel nyer Szolnok ellen. Szolnok is a 4 közé került így nyugodtan mondhatjuk, hogy erős csoportot nyertünk simán. Meg egyébként is a legszebb focit játszottuk. Szombaton… Vasárnapra jellemző, hogy a döntőt is végig játszom így egy perc pihenőm nincs, ami kispályán erősen kérdőjeles. A döntő előtt rengeteg időnk van, ami alatt igyekszem jókedvre deríteni a társaságot és megint újabb emberektől kapom meg, hogy miért nem megyek a „sóderklubba”. De jön a döntő.
Aztán az ellenfélnek esze ágában sincs támadni, megakadályozni, hogy felvigyük a labdát. Öt ember védekezik saját térfelén, lezárva a felpasszolási lehetőségeket. Volt helyzetünk, de nem volt az igazi a játék. Gólt nem kaptunk vasárnap így a védekezésünk nem volt rossz, de előre nem tudtunk alkotni, nem engedték. Jöhetett a 3-3 hetes. Sajnos az elsőt kihagytuk és hiába érezte Döme az irányt ők belőtték. Én következtem. A labda elgurul baljós jel… Megigazítom. Mögöttem morgott az ellenfél, hogy remeg a lába. De már a lefújáskor eldöntöttem, hogy Panenka (bökő2) leszek. Igen kézilabda kapura :) (Aki nem tudja annak youtube Panenka penalty 1976) Jól adtam el a dolgot így szerencsére nem derült ki, hogy mit kaptam volna ha nem. Ők is belőtték. Majd mi is. Aztán sajnos nem hibáztak így 3:2-re nyertek a szétlövésben. A második torna, hogy nem kapunk ki és „csak” másodikok leszünk. Megint büntetőkkel kikapva. Ötödik torna veretlenül, ötödik döntő. Nekünk van a legjobb csapatunk ez nem is kérdés, de nem mindig ez dönt. Van, hogy nem a támadó futball a nyerő. De szégyenkeznünk abszolút nem kell.
Megebédelünk a díjátadó után, majd szó szerint Pestre gurulunk. Hétfőn reggel pedig már nem is fáj annyira a boka. Legalábbis nem érezni annyira, mert fáj a derék, a térd, a comb... Fáj minden. Megérte szenvedni ennyit felmerülhet a kérdés. Higgyétek megéri, mert rengeteg szépséget kap cserébe az ember.
Üdv: FT
